Ancsi töretlen

Kedves Élete,

hallgass rám egy egész keveset.

Ha kétségbeesettnek és bánának találsz, is hallgass végig.

Olvass végig...

Tudom, hamar abbahagyom ma, mert alig élek, olyan fáradt vagyok,

4, 5 és 2 órát sikerült aludnom eddig a héten, kifejezetten narkotikus pillanatok...

Azt hiszem, ebből tényleg holnap lesz-

- ilyen egy újra ivó AA élete...

Asse tudja, nappal van-e vagy mi, szétcsapta magát, és nehogy azt higyjétek, hogy neki ez jó- neki ez szarabb, mint a magány, végtére is az ellen van- merthát szarabb, de legalább nem fog holnap emlékezni minden elb..szott pilllanatra a ma estéből- esetleg annyira, hogy teljesen kilépni önmagából nem tud- takarítás megvolt, minden csillogvillog, és a szépség közepén feketéllik az én alkotta romhalmaz...

elmegyek meghalni újjászületve űű8vagy egyáltalán valahogy) jelentkezem

Azt hiszem, megvan a neve.

Ennek a mindennek és pusztító nyugodalomnak:

Elkeseredettség.

És talán nem is nyugalom, hanem enerváltság...?

Mégiscsak el fogok aludni.

Hamarosan.

47-edszer szól a Maybe tomorrow.

Tényleg.

Ezerféle gondolat fáradt el bennem ma.

Ezerféle.

Azt szeretném, hogy ez a pillanat sose érjen véget.

Ilyet még sosem éreztem, sosem akartam megállni, mert sosem volt még elég jó. És most sem az, most nagyon is rossz. De úgy érzem, üres vagyok.

Vagy csordiultig tele. Nem tudom...

Érzek valami megfoghatatlan nyugalmat, elképzelni sem tudom, honnan lehet bennem, mert a magány fékezhetetlen káoszában rettenetes tapasztalásokkal és azzal a keserűséggel élek egyik napról a másikra, hogy jobb lenne nem ismerni a lehetőségeket, mint ismerve őket élni velük.

Mégis, itt ez a pillanat, ami tele van a készülődés mérhetetlen nyugalmával.

Ha fatalista lennék, minden bizonnyal azt gondolnám, hogy most valami nagy horderejű dolog van készülőben. Persze, lehet, hogy fatalista vagyok. Még nem tudom. (ilyet sem mond épeszű ember.)

Tehát vihar előtt a csend.

Vihar előtt a csend és a mámorító szél.

A vihar szele.

Kell nekem ez a pillanat, örökre kell.

Csend van.

Ez egy olyan megélhetetlen pillanat..

Azt hiszem, a lelkem telejsen kifordult magából.

Sosem kaptam még olyat, amire vágynék.

Csak ismereteln, idegen, arctalan, testtelen, névtelen emberektől.

Ők az én szerelmeim.

Ebben a pillanatban benne van minden, és minden hiányzik is belőle.

Sosem fogom tudni elmondani, mit érzek,

nem akarok aludni, sem most, sem soha többé, ebben szeretnék élni vagy nem-élni. Ez is mindegy.

Kicsit olyan számadás ez.

Az érzés mindenképpen.

Lehet, okosok azt gondolnák, én most itt szintén arc nélkül, testtelenül belekiáltok a www éjszakába, és kérem, hogy álljon meg fölöttem egy mentőhelikopter, de nem hiszem, hogy ezt szeretném mondani.

Azt hiszem, ez a mélységem csúcspontja.

Ez, most itt.

Érek, hihetetlen erővel és hihetetlen, amit.

Úgy érzem, nyugodt vagyok, higgadt vagyok, kész vagyok.

Valamivel, valami miatt több, mint tegnap voltam.

Érzem, fizikiailag is érzem, üres a testem, nins benne lélek, vagy üres a lelkem, nincsen benne érzés, vagy üresek az érzéseim, nincsen bennük gondolat, vagy lehet, hogy én nem is vagyok.

Ilyen szürreális pillanatokat sosem éltem még meg.

És arra gondolok, hogy reggel munkába fogok készülődni- egészen hihetetlen.

Szeretnék ebben a nyugodt estében maradni meg és élni örökké.

Nem tudok álarcot venni fel, nem tudok harcolni, nem tudok erősnek lenni, ha nem vagyok az.

Nem tudok más lenni, nem tudok részt venni abban, ami nem kell, aminek én sem kellek,

nem kérek kudarcot, és nem kérek sikert,

egyedül szeretnék lenni, egyedül szeretnék élni,

egyedül szereték maradni.

Mindig tárva-nyitva lesz az ablakom, hadd ömöljön be rajta a szél...

Ha szép leszek, a nyugodtnál készebb, csendesebb, bölcsebb, kifúj magával az ablakomon, és ott rak le, ahol nekem lennem kell.

Nekem nem itt kell lennem, ez azon kevés bizonyos dolgok egyike, amik ezt a parttalan nyugalmat terítik bennem szépen egyenletesre.

Arról nem írtam, amiről igazán szerettem volna.

Az idegenről, az önző Idegenemről.

talán sosem írom le.

De örökre őrzöm.

Tudok szeretni.

Én tudok nagyon szeretni.

Áldozat vagyok,

ha tehetném, áldozat lennék.

Elfeküdnék egy máglyán, és

hallgatnám a lángok pattogását.

Üres vagyok, telve céltalan érzelemmel.

Megtartom, sosem kérte senki, találok neki helyet.

A nagy feladat, hogy addig is féken tartsam, és ne törje el a gerincemet a hánykolódásával...

Maybe tomorrow

I'll find my way... ...home.

Nem tudom, itt kell-e köszönni..?

Vagy az nagyon gyenge, igaz?

Elkenődtem.

elkenődve maradtam.

Nem jó ez így.

Ma utolsó pillanatban elrohantam a Mammutba venni egy nyomorult sportmelltartüót magamnak, kedden szkvassolni megyek végre újra, és kell.

Tudtam, hogy be kell mennem a Saturnba, kell néhány nyers CD, hogy ne csak az USB kulcsomon legyen meg néhány album, és néhány nyers DVD minden eshetőségre felkészülten. (aztán eszembe jutott, hogy DVD-m van itthon).

És perszetermészetesen megitn vettem filmeket.

De ezek megint olyan presztizsfilmek, amiket nem hagyhattam ott, és még így is ott kellett hagynom nagyon fontos filmeket.

Amiket vettem: A halál és a lányka, valamint a Süti nem süti.

És micsoda nosztalgia fogott el...

A bejáratnál nagy hegyeben ömlesztve 200 HUF-ért maxiCD-k..

Istenem, Londonban milyen külön program volt ez..

Menni a zeneboltokba (sosem felejtem el, ott volt a Nottnig Hillen néhány nagyon jó, meg a Camden Town-on... jajjj...), és egyértelmű, hogy olyan zenéket találtam, amik annak a időszaknak a keserű magányát, a soha újra meg nem élhető szabadságát hozták...

Travis-t vettem, Coldplay-t és Stereophonics-ot... Ezer éve hasonló zenét sem hallgattam..

Elhatározásokat tettem ma...

Az egyik, illetve, lehet, ez az egyetlen, mert elég átfogó, az, hogy nincs olyan, hogy nem akarom...

Amit meg kell csinálnom, ami feladatként elém lép, akárhonnan is, azt el kell végeznem. Így délután négykor letusoltam, fogat mostam, smink és napszemüveg, elmentem vásárolni.

Ma még rengeteg dolgom van. És meg kell csinálnom őket, ugye.

És igen, mindig van a nem várt, de kötelezően a pillanatokba toppanó nem várt kategória.

Ma mindenképpen kellett takarítanom, hullik  a hajam meglehetősen, a fehér járólapon annyira nem mutat jól, meg nem is szenvedhetem a koszt.

És a fentiek értlemében nincs tologatás, halogatás, neki kellett állnom.

De az is tény, hogy a fehér cipőmet meg a fehér nadrágomat is ki kellett mostni, MERT ELHATÁROZTAM, és muffint is kellett sütnöm, mert holnap szeretném bevinni a szülinapos kollégámnak.

Minden kész, a mosógép még nem járt le.

rend van ls tisztaságillat.

És két egymagában is egész embert kívánó rettegő impresszió zihál a lakásban:

Az egyik a Stereophonics: Maybe tomorrow című száma (idelinkelem a szövegét), a másik pedig a szél...

A széltől én sírni tudok...

Úgy érzem, befúj a szívembe, megtépáz minden egyéjszkás sátortábort a lelkemben, összeszabdalja az álmaimat és múltbéli keserűségek és elgyötörtté kívánt jövőbeli boldogságok sóját hordja a szám szélére.

Keserű, de kell, kell a só az életben maradáshoz.

Annyit ad nekem ez a szél...

Minden fuvallat Gabriel Garcia Marquez Tramontanáját juttatja az eszembe...

Az a sírásra késztető feszültségteli érzés, nem tudom leírni.

Ülök, és megrészegít az arcomat érintő szél..

Ki fogok hajolni az abalakon, egészen ki, hogy a tarkómat is borzongassa meg ez az én szelem.

Meleg, mert kellemes idő van, de hűt, mert még nincsen nyár.

Elragad, minden gondolatomat felkapja, megrepteti, és valahol elereszti.

Nem tudnának létezni a szél korlátlan szabadsága nélkül.

Anélkül, hogy ne fújná őket alkalmanként...

Megérezték, milyen fújva lenni, milyen tépázva lenni, milyen libabőrösen semmire sme gondolni- kell ez a határtalan, testtelen, gyötrelmes vágyakozás azután, amit már láttak és éreztek. Egyszer, százszor, ezerszer...

Most ezzel a kis eltévelyedéssel időt vesztettem, viszont nyertem rengeteg meg nem élt érzelmet, amit keltett bennem ez a félóra...

Már nem is tudom, valaha képes leszek-e megéltté tenni, megélni az érzelmeimet...

Most egy kicsit jobb.

Elfáradt már a térdem attól, hogy tulajdonképpen egész nap a kanapén ültem a gépemmel az ölemben.

Most jobb, igen.

A fejem nagyon fáj, de miért is ne fájna, mikor front is van, rossz napjaim is vannak, és nem is teszek semmit a javulásért. Fájjon, hajrá.

Tegnap óta újra az internetes társkeresők lelkes vagy leketlen táborába tartozom.

Mintegy két napos szünet után...

És mintegy 2,5 éves előtörténettel...

Na, Ancsi, ennyit tudsz.

Szép kis lista, rengeteg randi, néhány kemény és majdnem-szerelem-levélváltás, és egy totális bukta a szummája.

(és újra az ölemben a gép, aztán majd persze, vinnyogok itt, hogy nem jó...)

És természetesen, sms-párbajban szenvedek itt egy férfiúval.

Kedves, rendes, többet tud rólam, mint eddi bárki, de nem.

Az ő teóriája az, hogy behaltam, lefagytam itt a nagy egyezéstől, a szembe jövő érzelmektől, és azért nem ragálok úgy, hogy kellene...

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem nem úgy reagálok, hanem kétnaponta kirúgom. Szegényt.

Ennek ellenére valami higgadt, szerelmes nyugalommal jelentkezik újra, hogy akkor ő itt van, én csak ne féljek, csak nyíljak meg egy kicsit, és akkor ő közelebb tud jönni úgy, hogy ne riasszon el, mint egy vad madarat...

Halkan, nesztelenül idelopózik, illetve közelebb jön, szemből, hogy lássam, és szokhassam a látványát.

Na, igen, ez mind képletesen, mind pedig tényként is érthető...

Egyszerűen nem tudom hova tenni azt a rohadt bőrmellényt, a Chuck Norris feelinget, mert ilyen egy kávboj, az Istenért, laza gyerek, nem viccel, veszkócsizma, uramatyám...

A fiú kellene, mindenhez, bármihez.. De én egyszerűen nem tudok csáknorriszné lenni... "In the Eyes of a Ranger, the unsuspecting stranger,
had better know the truth of wrong from right.
'Cause the eyes of the Ranger are upon you, any wrong you do he's gonna see.
When you're in Texas, look behind you, 'cause that's where the Ranger's gonna be."

Na jó, nem akarok csúnya lenni, habár senki nem ment(i) meg, hogy egy linket fel ne rakjak... halálos....

Olyan ez, mintha egy rettenetesen vidám volnék.

Nem is bánom, tűnjön így.

(És ne felejtsük el, hogy mindenki látott már karón varjút, vagy ha nem, hát fog, van aki többet is látott, és van akinek minden karóra jut néhány varnyú...)

Magam miatt, vagy más miatt, vagy mindegy is- ez itt a blogom, szépen elindul, aztán minden egocentrikus közléskényszer teret nyerhet, hadd menjen.

Kicsit többet, kicsit jobban, tudod...